Az amberi főhadiszállásunkról kétszer látogattunk le Jaipurba. Egyszer az erődlátogatós napunk után, hogy sorra járjuk a látnivalókat és így kihasználjuk az előző nap vásárolt belépőnket – ami ezekre is érvényes volt. Persze ahogy az Indiában lenni szokott, az „élmények” már előbb elkezdődtek. 
A buszunk dugóba került, vagyis inkább úgy mondanám, hogy az út, ami a Hawa Mahal melletti állomáshoz vezetett, totál beállt. Mégis, rajtunk kívül senkinek eszébe se jutott leszállni a buszról, pedig amikor mi ezt megtettük, könnyedén elsétáltunk a helyszínről, a buszt és „lelkes”, leszállni nem akaró utasait magunk mögött hagyva. Beültünk egy dhaba-ba dallt enni, majd átsétáltunk az út túloldalára, ahonnan már csak pár lépés volt a City Palace felé vezető utca. Innentől megváltozott a kép, a zsúfolt többsávos útról betértünk az óvárosba, ahol hatalmas falak és kapuk jelezték nekünk, hogy nem ám akárhol vagyunk. Na és persze az őrülten dudáló autós és motorostömeg is jelezte egymásnak (és a dudaszó broadcast mivoltának köszönhetően nekünk is), hogy szeretnének átjutni az egyik szűk városkapun. Csakhogy ezt sokan próbálták egyszerre, mindkét irányból, s ennek a vége egy szép kis káosz lett, amin még mi gyalogosok is csak nehezen tudtunk átjutni. Persze élő, vagy villanyrendőr a közelben sem volt, hogy is lett volna, ez itt nem az a „túlszabályozott” világ, mint otthon Európa. :) Hanem más. (Nem mondtam, hogy jobb, se azt, hogy rosszabb!)
A Jantar Mantar obszervatórium és a Hawa Mahal szelek palotája
Az első „látnivaló”, ahová betértünk, az a vicces nevű „Jantar Mantar” volt. Ez a név szanszkrit eredetű, jelentése pedig valami olyasmi, hogy „Mérő eszközök”, merthogy egy szabadtéri obszervatóriumról 
van szó, ami 2010 óta a világörökség része. A története pedig az, hogy volt egyszer egy Jai Singh nevű figura, aki jobban szerette az asztrológiát, mint a városépítést vagy a háborúzást, ezért építtetett különböző korabeli csillagászati eszközöket. Egyébként ugyanez a Jai Singh az, aki után a várost – Jaipurt elnevezték. Apja halála után került uralomra, mindössze 11 évesen. A székhelye először Amber-ben volt, az Amber Erődben, de ezt kezdte kinőni a birodalom, ezért 1727-ben kiadta parancsba egy új város építését, ez volt Jaipur, Észak India első „planned city”-je, vagyis megtervezett városa. Később, 1876-ban az akkori maharadzsa a walesi herceg érkezésének tiszteletére az egész óvárost rózsaszínre festette. 
Innentől ez így is maradt napjainkig, ezért Jaipurt „Pink City” néven is emlegetik. A rózsaszín egyébként nem teljesen pontos. Lehet, hogy Indiában máshogy ismerik a színeket, de az is lehet, hogy mind a ketten Zitával színvakok vagyunk, de számunkra ezek a falak és házak az óvárosban inkább valahol a narancssárga és a barna között vannak, de az biztos, hogy nem rózsaszínek. Persze még az is lehet, hogy megfakult az a rózsaszín a 146 év alatt… :) Visszatérve kicsit még a Jantar Mantarra, az egész parkban a legnagyobb monument egy hatalmas, kb. 20 méter magas napóra volt, ami – nappal, és felhőtlen időben – képes volt percre pontosan megmutatni nekünk az időt.
Az obszervatórium után egy hosszú egyenes utcán sétáltunk végig, amit azért élveztünk, mert kétoldalt végre volt valami járdának nevezhető dolog, amin mi gyalogosok is tudtunk közlekedni, anélkül, hogy folyamatosan minden érzékünkkel arra kelljen figyelnünk, hogy ne hajtson át rajtunk egy riksa vagy egy tuktuk. Ez a járda pedig nem volt más, mint egy hosszú-hosszú árkád, 
ahol a viszonylagos nyugalmon kívül még egy kis árnyékunk is volt. A nyugalom pedig úgy történhetett meg itt, hogy az árkád alatt sorakozó boltoknak kb. csak a harmada volt éppen nyitva az ottjártunkkor, így még el is tudtunk férni az árúsoktól, és így nem kellett percenként visszautasítanunk egy kedves árus visszautasíthatatlan „very cheap” ajánlatait. Utunk Jaipur egyik legnevesebb látnivalójához vezetett, a Hawa Mahalhoz. Ezt az agyondíszitett, öt emeletes épületet a szelek palotájának is nevezik. 1799-ben építette az akkori maharadzsa, hogy az udvarhölgyei számára legyen egy hely, ahol figyelhetik az életet a városban. Legalábbis ezt írja az útikönyv. :) A tény az, hogy a hely valóban érdekes volt, és valóban jó kilátás nyílt a teraszairól és az ablakaiból a város egy-két nagyobb sugárútjára, valamint a Jantar Mantarra.
Séta a jaipuri bazársoron – Ajándék kendő és ehető(?) ezüst
A Hawa Mahaltól tévedés volt nem tuktukra szállni, hanem sétálni a következő célpontunkig. Eléggé elfáradtunk, mire odaértünk, igaz, közben láttunk egy-két érdekes dolgot. Először is Zita betért egy ruhaboltba, ahol nem vásárolt semmit, csak körbenézett. :) 
Én az ilyentől ki tudok borulni, mert számomra ha sétálunk 3 percet, és megállunk 5 percre repeat until meg nem érkezünk típusú menet sokkal jobban lefáraszt, mint mondjuk, hogy ha 10km-t kell sétálni, de azt úgy, hogy közben nem kell, és nem is állunk meg nagyon, maximum csak egyet-egyet fényképezni. Persze ilyesmire az utolsó hely, ami alkalmas az egy indiai város, ezért nem is nagyon duzzogtam, csak leültem az egyik szomszédos bolt hokedlijére, és vártam, amíg Zita kiéli ezeket a számomra érthetetlen női dolgait. (Minek bemenni egy boltba, ha nem vesz az ember ott semmi? Egyáltalán, hogy lehet úgy „vásárolni”, hogy nem tudom, mit akarok venni? :D) Na, hát a legnagyobb meglepetésemre Zita egy színes kendővel 
a derekán tért vissza, ami azért volt meglepetés a számomra, mert a pénztárca, és benne tudtommal az összes pénzünk nálam volt ekkor. Szoktunk viccelődni, hogy van a mi pénzünk, és van Zita pénze, a gyakorlatban még sose vettünk semmit a másik tudta nélkül, amióta elindultunk. (Kivéve az egymásnak szerzett meglepetések esetében) Ezt már csak a pontos könyvelés miatt sem tehetjük meg. :) Most sem ez történt, hanem Zita csak úgy, ajándékba kapta a kendőt. Mifene, erre már én is odamentem megköszönni a boltosnak. A kendő azóta is megvan, és Zita nagyon szereti. Az előző bejegyzésben ezt a kendőt lengette a szélben fent a fal tetején Amber felett.
Nagy mennyiségű tüzifa szállítása emberi erővel
A másik dolog, ami megmaradt bennem erről a szakaszról, az a sok vékony fényes lapocska volt. Egymásra pakolva, de méretre vágott újságpapír lapokkal elválasztva, csomagokban árulták őket, és mi megálltunk ezt jobban megnézni, mert már sejtettük miről van szó: Nagyon vékony ezüstlapokat árultak. Mindezt díszítés céljára, méghozzá, ami megdöbbentő, süteményekhez. Ilyet még nem láttunk Indián kívül sehol, de itt már rengeteg helyen, és kóstoltuk is őket. A sütemény tetejét ezüsttel vonják be, így szép ezüstszínű és csillogó lesz – ez az „értelme” a dolognak. És valóban, amikor megnyaltuk a sütemény tetejét, fémes íze volt. Amúgy viszont, ha nem kerestük az ezüstrétegek ízét, nem lehetett érezni ezt a fémes ízt. Az, hogy valóban ezüstről volt-e szó, vagy valami másról, ami annak látszik, nem tudjuk, de tekintve, hogy Indiában vagyunk, minden lehetséges. :)
Szóval a célpontunk a Central Museum volt, vagy másik nevén Albert Hall. Ezt egy parkos városrész közepén, az óvárostól délre találtuk meg, és alaposan elfáradtunk, mire idesétáltunk. Talán ezért is volt, hogy nekem különösebb örömöt nem jelentett a múzeum. Zitának nagyon tetszett, jól körbejárta és megnézte az összes festményt és szobrocskát, mialatt én már csak üldögéltem az egyik sarokban és olvastam. Engem annyira nem kötött le a sok miniatűr festmény, de Zitát nagyon érdekelték a történetek, amiket elmeséltek.
A bollywoodi álom- és sztárgyár, és az indiai filmek
A Central Museum után a híres Raj Mandir mozihoz sétáltunk át. Arra gondoltunk, hogy veszünk egy jegyet, és megnézünk egy „Bollywood Movie”-t, autentikus módon ebben az állítólag gyönyörű filmszínházban. A Bollywoodi filmekről azt kell tudni, hogy mindegyik legalább három órás, a mozikban ezért félúton tartanak egy kisebb szünetet, amikor el lehet menni a mosdóba és fel lehet tölteni a popcorn készleteket. A filmek Mumbai-ban készülnek és a mumbai-i filmiparról – vagyis Bollywoodról – azt kell tudni, 
hogy nagyobb, mint az amerikai Hollywood. Ez érthető is, ha összevetjük az USA és India lakosságát. A filmek azonban elég különbözőek. Itt is megvannak a közkedvelt „sztárok”, de a filmek általában az arranged marriage – love marriage konfliktuson alapulnak, illetve az anyós-feleség konfliktuson, ami azért jellemző errefelé, mert a házasság után a lány általában a férfi családjához költözik. Persze ha kiszakadunk a szappanoperák szintjéről, akkor minden három órás hollywoodi filmben megtaláljuk vegyesen a romantikus, az akció, a dráma és a vígjáték elemeit is, a végén jó eséllyel megfűszerezve egy-két fordulattal, illetve „csodával”. Minden film jellemzője, hogy gyakorlatilag szinte egy musical, a szereplők 10-15 percenként táncra perdülnek, és énekelnek, persze mindig az valami, a történetbe illő, és a filmhez írt dalt. Ezek fontos elemei a filmeknek, ez abból is látszik, hogy a filmek plakátjain általában feltüntetik a dalszerzők és előadók nevét is.
Még Chandannál megnéztünk egy filmet, aminek a végén a fickó fél kézzel felmászott egy óriáskerékre, ahol aztán hirtelen újra tudta mozgatni a „halottnak” hitt másik kezét, amivel így meg tudott menteni egy kislányt. De még ezelőtt kiderült, 
hogy a nő, akibe évek óta szerelmes volt, mégsem házas, és gyerekei sincsenek, mint azt ő előzőleg hitte. Így aztán boldogan egybe kelhettek a történet végén, sőt a záró jelenetben még azt is láthattuk, hogy hogyan élnek a „tökéletes boldogságban” néhány évvel később, egy újabb gyerkőccel az oldalukon. Mert persze a megmentett kislánynak egy lázadásban meghaltak a szülei, és örökbe fogadták őt a főhöseink. Ez most lehet, hogy bugyuta filmnek tűnik a leírásom alapján, de igazából profi volt az egész, sőt, a lázadás és a háború amiben a főhős vadászpilóta volt – így sérült meg, lezuhant – valóban megtörténtek, tehát egy kis töriórát is belevittek, a nem is olyan távoli múltból.
Ha nem nézzük a minden percében jelen lévő indiai elemeket – amitől számunkra nagyon érdekes volt az egész -, akár egy amerikai
film is lehetett volna, de persze minket ez a bollywood movie sokkal jobban szórakoztatott, mint a már jól ismert hollywoodi sémák. Azt, hogy szórakoztató értéken túl mondanivalóban, valós tartalomban, az amerikai filmek felett, vagy alatt állnak az indiaiak, arról én most inkább nem mondanék véleményt egyetlen egy bollywoodi film után sem. Viszont Nektek is ajánlom, ha nem sajnáltok a tévé előtt eltölteni ennyi időt, egyszer szánjatok rá három órát, és nézzetek meg egy bollywoodi filmet. Meg fogom kérdezni Chandant, hogy milyen filmet ajánl erre a célra. Ennyit írt vissza: „Devdas.”
Csavargások Pushpendra-val
A filmvilágból visszatérve a csodás valóságba, Jaipurban, a Raj Mandirba végül nem vettünk mozijegyet, mert még a legolcsóbban is drágának találtuk, és minden film csak hindiül ment. Bár azt mondták nekünk, hogy ez nem baj, mert így is érteni fogjuk a lényeget, mi mégsem mentünk be, mert a film befejeztével már olyan késő lett volna, hogy a kérdéses lett volna a busszal való hazajutásunk. Szóval elfelejtettük a mozizást, és helyette felkerestük Pushpendra-t. Róla nem tudtunk sokat, mert ő keresett meg minket Facebook-on, azzal, hogy szívesen elszállásol és körbevezet minket Jaipurban. A munkahelyén találkoztunk vele, 
ami egy speciális zeneiskola, ahol vakokat is tanítanak, illetve vakok is tanítanak. Itt nekünk, külföldieknek is lehetőségünk van megtanulni játszani néhány tradicionális indiai hangszeren. Egy tea mellett elmesélte, hogy a legújabb szenvedélye a „Travel as Volunteer”, vagyis az „Utazz, mint önkéntes” utazási iroda, amit ő maga indított egy személyben, és aminek keretében bárkinek lehetősége van önkéntes munkákat vállalni (ha akar, nem kötelező, csak opció) számos területen, és számos helyen Rajasthan környékén. De ez még nem minden, Pushpendra személyesen vezeti végig, és mutatja be a vendégeinek Rajasthan nevezetességeit, illetve egy barátja családjának üres szobáiban el is szállásolja őket. Mi szállást ugyan nem kértünk tőle, de a családhoz felmentünk, és rettentő kedvesek voltak velünk, nagyon jókat beszélgettünk náluk, és Pushpendra-tól rengeteg nagyon érdekes dolgot megtudtunk. Az első dolog, ami feltűnt a családnál, hogy az összes erkélyen, teljes széltében végig rácsok voltak. Mint kiderült, ez a majmok miatt szükséges, mert ha nem lenne a rács, bemásznának a lakásba, ott felkapnának valami fényes és érdekes dolgot, mondjuk egy mobiltelefont, és elszaladnának vele, majd amikor a tárgy gazdája észreveszi náluk a zsákmányt, azt vicsorogva lehajítanák a néhány emelet magasból. Ez egy valós veszély, mert pontosan ez történt Pushpendra előző telefonjával, a majmokat pedig mi magunk is láttuk a rács túloldalán.