Pushpendra-val utolsó jaipuri napunkon elmentünk a Monkey Temple (Majmok Temploma) nevű helyre, a várostól keletre található, „kihagyhatatlan” látnivalóhoz. A hely valóban érdekes volt, különösen Pushpendra társaságában, mert a séta közben sok érdekeset mesélt, pl. a még mindig létező kasztrendszerről, 
a különböző tevékenységi körök szerinti alkasztokról, és az állam által nem régiben hozott új oktatási törvényekről, amely könnyű bejutást ígér az alsóbb kasztokban lévőknek az egyetemekre, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez sok problémát szül, pl. azt, hogy az alsóbb kasztokból kijárják ugyan az egyetemet, de közel sem lesznek olyan jó szakemberek, vagy ha például az iskola után be tudnak állni hivatalnoknak, akkor ott a hivataluknál fogva az élet bizonyos területein fölébe kerülhetnek az amúgy felsőbb kasztokba tartozóknak – és ebből visszaélések születhetnek. Aztán olyat is hallottunk, hogy anno az alsóbb kasztokból valók azért tértek át a keresztény vallásra, hogy közelebb kerüljenek a telepesekhez, és így a „tűzhöz”, a pénzhez, vagy hatalomhoz, megbecsüléshez… Azt hiszem, regényeket lehetne írni erről a témáról, de nekem ez nem szándékom most, úgyhogy csak sétáljunk tovább felfelé a Majmok Templomához.
A kilátás Jaipurra már a domboldalból egyenesen pazar volt, különösen a harkályokkal, kecskékkel, tehenekkel, majmokkal együtt. Ezek a majmok állítólag csak délelőtt vannak a templom környéki sétányok mentén, délután és este leözönlenek a városba. Egy majomklán uralja az egész Majmok Templomát, és ha bármelyik másik klán a környékre merészel jönni, együttes erővel elüldözik őket. Kiváltságos hely ez számukra, 
mert az emberek itt sokat etetik az állatokat, és sokszor tesznek olyan fogadalmat a Majmok Templománál, hogy „Ha ez meg ez a kívánságom teljesül (meggyógyul a gyermekem, megkapom a piros Ferrarit, stb…), akkor 20 kiló banánt hozok a majmoknak” – mintegy áldozat- vagy hálaképpen. A templom komplexumnak egyébként van rendes neve is, méghozzá „Galta & Surya Mandir”, de a köznyelvben mindenki csak „Monkey Temple”-nek hívja. Az útikönyv szerint helyiek úgy vélik, hogy fő medence nagyon-nagyon mély, olyan mély, hogy több elefánt is elférne benne egymás hátán. Erre én kíváncsi voltam (nem, nem úsztam le az aljára, viszont) ezért megkérdeztem Pushpendra-t, hogy valóban elférne-e 5 elefánt egymáson a medencében. 
Az útikönyv igazat mondott, mert Pushpendra szinte kitört, hogy mit öt, talán 20 elefánt is elférne a vízben! :) Nem ellenőriztük le, mert állítólag már sokan meghaltak a víz mélysége miatt, ugyanis a medence medre barlangos, sziklás, és könnyen egy zsákutcában ragadhatunk a búvármutatvány közben. Az igazat megvallva bele sem mentünk a vízbe, csak a fejünket vizeztük be, ezt is csak azért, hogy lemossuk magunkról a bűneinket. Mert a hinduk szerint, ha ide eljössz, és megmosdasz ebben a szent vízben – ami egyébként egy tehén szájából csorog ki a magasból, egy sziklából – akkor lemosod magadról minden előző bűnödet, és megtisztulsz. Ezen Zita nagyot mosolygott, mert szerinte (és szerintem se) ez nem ennyire egyszerű. Persze én vagyok olyan jóhiszemű fickó, hogy úgy gondolom, ez a hinduknál sem megy ilyen egyszerűen, hogy elkövetek egy bűnt, hozok banánt a majmoknak, becsobbanok a szent vízbe, aztán rendben vagyok – valószínű csak mi egyszerűsítettük le, és ezzel értelmezzük rosszul kicsit ezt a dolgot. Mindenesetre az tény, hogy sokan fürödtek meg a vízben, legtöbbjük tetőtől talpig elmerült – hogy közben mit gondolt vagy érzett a bűneivel kapcsolatban, ahhoz mi most kevesek vagyunk.
Viszont a hely tényleg magával ragadó volt, és a nevéhez illően temérdek majom randalírozott a környéken, legtöbbjük egy füves területen. Kergetőztek, játszottak egymással, és a közeli kukából kiborított szeméttel, egészen addig, amíg a területet karbantartó dolgozók meg nem érkeztek, és el nem kergették őket. A majmok egyébként nagyon megszokták már az ember közelségét, 
és ha ügyesek voltunk, hajlandóak voltak közvetlen a kezünkből elvenni a banándarabokat. Amiket valóban töménytelen mennyiségben lehetett találni errefelé. Láttunk embert, aki egész hatalmas fürt banánnal közeledett a majmok felé, és láttunk majmot akit egyszerűen nem izgatott fel a banán, el sem fogadta, mert valószínűleg bőségesen jól volt lakva.
A medence után még két udvarba benéztünk, ahol sok érdekes hindu dolgot láttunk, és Pushpendra minden istenről és mindegyikük történetéről órákat tudott mesélni, én viszont már képtelen vagyok mindezt felidézni. Pushpendra-ra először fenntartásokkal hagyatkoztam, de aztán ez feloldódott barátsággá, mert már rögtön az elején tisztáztuk, hogy tőlünk esze ágában sincs pénzt kérni a „szolgálataiért”, és azért köszönt ránk anno Facebook-on, mert egy nagyon kedves magyar utazó, aki Pushpendra-val járta körbe Rajasthan-t, felhívta ránk a figyelmét. 
Pushpendra olyan történeteket tudott mesélni, és olyan helyeket ismert, amiről fogalmunk sem lett volna nélküle, ezért így utólag megkockáztatom kijelenteni, hogy ha nem évekre utaznánk, hanem csak Indiába jönnénk néhány hétre, és azon belül is Rajasthanba, felkeresnénk Pushpendra-t, és kérnénk a szolgálatait. Olyan képeket mutatott a laptopján, hogy csak ámultunk, ilyesmiket csak a nappalink felső polcain tanyázó „A világ 100 csodája” és hasonló című könyvekben láttam. A legjobban engemet egy „Stairway Well” látványa ragadott meg, és amikor rákérdeztem erre Pushpendra-nál, kijelentette, hogy ez a kép Amberben készült, ott ahol lakunk. Ezt még első találkozásunkkor tudtuk meg tőle, így volt még lehetőségünk visszamenni Amber, felkeresni a helyet. Sajnos nem jártunk sikerrel, mert a helyiek két másik hatalmas, régi kiszáradt kúthoz is elvezettek minket, de egyik sem hasonlított a képekben látottakra. Pushpendra-nak már elkezdtem SMS-t írni ekkor, hogy adjon „direction”-t a valódi kúthoz, de végül ezt abbahagytam, mert a helyiek elvezényeltek minket mégegy helyre, ahol persze megint nem találtuk meg azt, amit kerestünk. Közben annyira elfáradtunk, hogy fel is adtuk. Utólag tudtuk meg Pushpendra-tól, hogy nagyon közel jártunk.
A közeli viszont látásra, Jaipur! – „Hello Journey”
A „Stairway Well” kihagyása, az amberi városfalon való végigfutásom kihagyása, Zita elefántszeretete, és a táskás történet arra késztetett minket, hogy indiai vonatos-buszos körutazásunk végén, a Delhibe való visszatérésünket Jaipuron és Amberen keresztül tegyük meg. 
Az első három okot már taglaltam, és most jöjjön a táskás történet. Zita már írta, hogy botrányos minőségű táskákat sikerült vásárolnunk Delhi egyik legnagyobb putrijának közepén. A márka vezérigazgatójával viszont személyesen sikerült tárgyalnunk, és amikor még Delhiben visszabicikliztem az első szakadással az egyik táskán, szó nélkül kicserélték nekem egy másikra, és amíg az új táskáért ment a segéd (vagy az is lehet, hogy amíg az új táskát „legyártották nekem, merthogy az üzem egy ajtóval odébb volt), addig a igazgató megkérdezte tőlem, hogy hol szállunk meg? Én mondtam, hogy Couchsurfing-el, mire ő érdeklődni kezdett, és ennek a vége az lett, hogy pár perc múlva már regisztrált tag lett, akiről én hagytam az első referenciát. 
Szóval kicsit összebarátkoztunk, ezért amikor kb. egy héttel később Jaipurban már a két táskán összesen 5 leszakadt zipzár volt, és egy leszakadt vállpánt, bátorkodtam felhívni, és megkérdezni, hogy lehet-e olyat, hogy én visszaadom a táskákat, ő pedig visszaadja a pénzünket. Ebbe ő belement, mi pedig boldogan gondolkodni kezdtünk, hogy akkor most hogyan is legyen. Arra jutottunk, hogy ezért most nem megyünk vissza Delhibe, és nem is próbáljuk meg visszaküldeni őket, hanem ha már úgy is ennyi dolog miatt vissza szeretnénk ide jönni Jaipurba, akkor itt hagyjuk a szétszakadt táskákat Pushpendra-nál, hogy aztán visszafelé jövet felmarjuk őket. Szóval egy 35-45 literes táskára volt szükségünk, méghozzá jóféle, derékpántos hátizsákra, amiket majd Nepálban is használni tudunk. Ilyet egyetlen helyen találtunk, az itt minőségi – és méregdrága – táskáiról híres VIPBags egy új al-brand-et indított, aminek keretében masszív, látszólag nagyon jó minőségű, 45 és 65 literes hátizsákokat árul, 1 év garanciával Indiában belül. Ez már egész bíztatónak hangzott, ám a 2640 rupis árat (12 magyar rugó) kicsit sokalltuk, ami további gondolkodásra késztetett minket. Arra jutottunk, hogy mivel most Indiában még annyira nem szükséges a jó hátizsák, mert túrázni nagyon nem fogunk, csak vonattal-busszal utazni, megoldás lehet, hogy veszünk egy olcsó utazó sporttáskát pár száz rupiért, és ezzel időt nyerünk, ami alatt kereshetünk jó hátizsákot, megkereshetünk cégeket szponzorizációs ajánlattal, vagy körülnézhetünk a nagyvárosokban használt, de jó hátizsákok után, ezzel jó eséllyel akár több ezer rupit is megtakarítva.
Így történt, hogy végül Pushpendra további segédletével kilyukadtunk egy bazársoron, ahol találtunk egy sporttáska boltot. 
Megnéztük a klasszikus sporttáskákat, és találtunk olyat, ami tetszett nekünk. Elég nagy is volt, és a zipzárjai, varrásai is masszívnak tűntek. Erre megesküdött az eladó is, folyamatosan mondta az egy év garanciát, és hogy ez nem fog szétszakadni. Szóval végül beruháztunk és lealkudtuk a táskákat 300-tól 245-re, így az összköltség még az ötszát rupis lélektani határ alatt (2250 Forint) maradt. A táskák ugyan nem erre lettek tervezve, de két vállra vehetők, és van három kiszsebük a középső nagy rész oldalain. Márkajelzésük magáért beszél, és már ezért is megtetszettek nekünk: „Hello Journey” – Helló Utazás!
Ezzel a két, fantasztikus „Hello Journey” táskával fogjuk bejárni Indiát a következő két hónapban.